Az égetett szesz fejlődése

Az égetett szesz az egyik legmagasabb alkoholtartalmú szeszesital ami nagyon könnyen hozzásegíthet minket a másnaposság vagy macskajaj szörnyű tüneteihez. A desztillált alkohol legkorábbi leírása a 12. századi Itáliából származik. Ekkoriban a jelek szerint három technológiai újítás együttes hatására sikerült a borból alkoholt lepárolni:

  1. elterjedt a párlatrészek főzés közbeni elkülönítése, ami lehetővé tette hogy a víz elváljon az alkoholtól
  2. megjelentek a lepárlókon a korábbiaknál sokkal hosszabb elvezetőcsövek, melyek távolabbi szakasza már elég hűvös volt ahhoz hogy egy kevés alkohol lecsapódjon bennük
  3. a borhoz vízmegkötőket adalékoltak (például hamuzsírt), így egy lepárlással akár már 65%-nál nagyobb töménységű alkoholt nyertek. Ezt onnan tudták hogy hidegen is meggyulladt. Az alkohol korai neve az aqua ardens volt, azaz „égő víz” vagy „égő párlat”.

A 13. században Taddeo Alderotti írt először vízhűtéses, hajlított páracsőről, amely többszöri újrafinomítást tett lehetővé, ezáltal a párlatrészek megfelelő elválasztásával akár 90%-os töménységű alkoholt is le tudott párolni. Az ilyen tiszta alkoholt hamarosan aqua vitae (az élet vize) vagy quinta essentia (az ötödik elem) néven emlegették, és az orvosok többsége erős gyógyszernek, vagy egyenesen csodaszernek tartotta. Az aqua vitae emellett gyakran a gyógynövényekkel együtt (vagy eleve gyógynövényes borból) lepárolt alkoholt is jelentett, mielőtt később az égetett szesz általános elnevezése lett.

A fekete halál idején az orvosok tömegesen vetették be az aqua vitae-t, így a század végére Európa-szerte megjelent az élvezeti alkoholfogyasztás. Írásos nyoma nincs, de több mint valószínű hogy a másnaposság vagy macskajaj mint az alkoholfogyasztás velejárója is megjelent. A 14–15. század fordulóján megjelentek a komló nélküli árpa-, búza- vagy rozssörből desztillált gabonapárlatok is, melyek népszerűek lettek ott, ahol nem volt olcsó, helyben gyártott bor. Ezekből alakultak ki többek közt a ma ismert whisky, vodka illetve közvetve a gin.

Még a 17. században is úgy tudták, hogy az alkohol főzés közben hő hatására keletkezik az erjesztett italokban. Ekkor még gyakran előfőzéssel próbáltak több alkoholt kinyerni belőlük. A hozzáadott hamuzsírról azt gondolták, hogy katalizátorként van jelen az alkohol képződésekor. A gőzt nem hagyták rézfelülettel érintkezni, a hajlított páracső helyett pedig gyakran inkább vízzel hűtött kondenzátort használtak, mert az ilyen lepárlót sokkal könnyebb volt kitakarítani a szabályozatlan fűtésből fakadó, gyakori felhabzások után. Ugyanakkor gyakran használtak egyenes páracsövet is, ám ez túl rövid szakaszon halad át a hordón. A szabályozhatatlan fűtés, valamint az elégtelen hűtés több-kevesebb veszteséget és rossz minőségű párlatot eredményezett. A korabeli gabonapárlatok rosszízűek voltak, emiatt gyakran ízesítették őket borókával, köménnyel, vagy gyümölcshéjakkal, továbbá erősen cukrozták, de persze ez sem segített azon hogy a másnaposság vagy macskajaj fogyasztás után jelentkezzen.

A szeszfőzés technológiája a 18. század alig fejlődött.

A másnaposság vagy macskajaj tünetei csökkenthetőek.

reset